Az Istennő civilizációja - feminista vágyálom versus a valóság

Romantikus vágyálom

Évtizedekig tartotta magát az az elmélet Robert Graves, majd Marija Gimbutas nyomán, hogy az újkőkorszak kezdetével az őskori Nagy Anya kultusza kivirágzott, összetett rendszerré vált, ami alapvetően békés, gyümölcsöző vallás volt. Az őscivilizáció erre a vallásra-világképre épült.

A földművelő, állattartó, letelepedett életmóddal együtt terjedt el az egész világon a Nagy Istennő vallása, mindenhol békés, boldog aranykort hozva el – az ókori írók, mitográfusok ennek a régi kornak az emlékét őrizték meg az aranykor mítoszokban és legendákban.

Ezt az őscivilizációt matriarchátus jellemezte, a nők irányítása alatt virágzottak az első társadalmak. Csakhogy még az ókor kezdete előtt felbukkant a harcias, agresszív, pusztító-hódító patriarchátus (főként az indoeurópai és sémita népek ősei által képviselve), amely mindenütt erőszakkal átvette a hatalmat és ezzel megkezdődött a lassú hanyatlás az ókorban.

Győzedelmes nőuralom

Graves, Gimbutas és követőik elméletét támasztotta alá az az általános ókori megfigyelés nyugaton és keleten, hogy már véget ért az Aranykor, sőt az Ezüst és Bronzkor is, és beköszöntött a Vas Kora, avagy a Kali Juga.

Ez az elmélet, amely magvát tekintve a békés matriarchátus és a harcias patriarchátus küzdelme, a mai napig követőkre talál, főként a feminista mozgalmakban.

Csakhogy a régészet egészen más képet fest.

Istennők

Lotte Motz (The Faces of the Goddess) és más kutatók nyomán azonban ez a kép végtelenül hamisnak bizonyult. Egyfelől a legtöbb anyaistennő nem egy közös Anyaistennő képzetéből ered, hanem több különböző ősistenségből és a legtöbb vallásban és mitológiában nincs közük a növények termékenységéhez – ellenkezőleg, Amerikában és a Közel-Keleten is férfi istenségek voltak felelősek a növények (és állatok) termékenységéért.

Az anyaistennők az ismert mitológiában az istenek és emberek termékenységéért, az isteni és emberi utódok születéséért feleltek.

Ráadásul ezen istennők a legritkább esetben békések. Cihuacoatl, aki a Tollas Kígyót szoptatta és segített az emberiség megteremtésében, emberáldozatot követelt. Kübelé, az anatóliai Nagy Istennő, akinek Attisz volt a párja, semmiféle aspektusában nem kötődik az anyasághoz, sőt a papjai – Attiszt imitálva – eunuchokká váltak. Ez sem vall éppen termékenységre.

Azt se feledjük, hogy a Közel-Keleten, Egyiptomban és Anatóliában is a háborúnak eredetileg istennője volt. Anat, Inanna/Ishtár, Sekhmet, sőt maga az őssárkány Tiámat is mind harcos istennők.

A következőkben igyekszünk választ adni mindezen jellegzetességekre, és be fog bizonyosodni, hogy az igazság máshol van.

Szentélyek

Az őskori szentélyeket egy ideig úgy hitték, a ley-vonalakra építették. Ezzel szemben az az igazság, hogy csak a szent helyek egy része épült ilyen egyenesekre és metszéspontokra.

Megalit vonalak

Az is meghaladott elképzelés, hogy a megalithikus szent helyek mind Anatóliából származnak – a jelenlegi leletek alapján úgy tűnik, előbb jelentek meg Európa nyugati partvidékén és a Brit szigeteken: i.e. 4500 körül Spanyolország és Franciaország partjainál, 4300 körül Angliában, 4200 és 4100 táján Írországban és Skóciában, majd 3900 körül Dánia és Portugália térségében is felépülnek az első megalithok, és 3400 táján Hollandiában is.

A megalitok terjedése

Talán mondhatjuk, hogy ugyanaz az őscivilizáció, amely Göbekli Tepénél állóköves templomot emelt i.e. 10000 körül, és Máltán felépíti az istennőt formáló templomokat, évezredeken át nem emel újabb megalitikus szentélyeket – ám valószínűbb, hogy a partvonalak beljebb kerülésével elvesztek az időközben emelt szent helyek.

Erre az egyik legkiválóbb bizonyíték a 2015-ben, Szicíliától 37 kilométerre, a tenger mélyén, 40 méterrel a felszín alatt talált monolit.

Afrikai kapcsolat

Háborúskodás

A békés, nyugodt aranykort leghatásosabban a számtalan újkőkori erődítmény és csatanyomok cáfolják. Emberáldozatok, fegyverek, eltérő társadalmi státusz – mindezt azt bizonyítja, hogy legalábbis az újkőkori települések állandó harckészültségben kellett éljenek.

Hogy erre a halászó-vadászó-gyűjtögető hordák vagy belső ellenségesség miatt volt-e szükség, esetleg mindkét okból kifolyólag, nehéz megválaszolni. Az biztos, hogy a korai szakaszban jóval kevesebb harci cselekmény zajlott, mint a középső újkőkor idején.

A Lengyel és Tiszapolgár térségében végzett ásatások azt mutatják, hogy a vadászat, a harc, sőt a kereskedelem is elsősorban férfiak feladata volt. Női munkának számított az agyagművesség és a sütés – vad- és háziállatok viszont kizárólag férfi sírok mellékletei lettek.

Kiterjedt kereskedelem folyt az egyes települések között, és ha az erődítéseket is ide számoljuk, azt mondhatjuk, hogy az újkőkorban sem a letelepedett életmódot folytató Istennő-hívő közösségek, sem a kereskedelmet bonyolító egyes emberek nem érezhették magukat biztonságban – más emberek miatt.

Vadállatok ugyanis csak nagy éhínség idején mennek emberlakta területre, és miattuk felesleges lett volna nagy sáncokat építeni.

[European Prehistory by Sarunas Milisauskas (Academic Press, 1978)]

Szobrok és szemek

Az istennő-szobrok esetében is két álláspont ütközik: az első a folytonosságot emeli ki, amely szerint az őskőkor vénusz-szobrai és az újkőkor számtalan női szobrocskája ugyanannak az Istennőnek a képmásai.

Peter Ucko [Anthropomorphic Figurines of Predynastic Egypt and Neolithic Crete] azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy számos szobornál megállapíthatatlan a nem, illetve elég sok férfi szobrocskát is találtak, továbbá sok szobrocska a méreténél fogva akár gyerekjáték is lehetett – az egyiptomi agyagszobrocskák, amelyek egyértelműen játékok, feltűnő hasonlóságot mutatnak az őskori kőszobrocskákkal. A lányok pedig minden általunk ismert korban a világ minden táján szerettek és szeretnek babázni.

Hasonlóképpen, a spirálban szemet látni, és azt állítani, hogy a spirál mindenütt úgy jelentette az Istennő szemét, mint később a hajók, szobrok, domborművek esetében a ténylegesen ábrázolt szem, tarthatatlan elképzelés.

A szimbólumok fejezetében választ adunk a valós jelentésükre – amelyből ki fog derülni, hogy ezek vallási-szakrális és mágikus jelképek, amelyek összetett gondolati egységeket fejeznek ki.

Ruth Whitehouse ['Megaliths of the Central Mediterranean' in Renfrew, The Megalithic Monuments of Western Europe] Olaszország, Szardínia és Korzika szoborköveit vizsgálta még és alig, vagy egyáltalán semmilyen nyomát nem találta feminin karakterisztikának, mi több, sok esetben éppen, hogy fegyvert viseltek.

David Trump ['Megalithic Architecture in Malta'] a máltai szobrok között talált elképesztően kevés női szobrot, a többség kiltet viselő, lapos testű, androgün szobrocska volt.

Földművelés és állattartás

Az állatok háziasítása és a földművelés sem női munka volt. A Nagy Istennőtől származtatták például a görögök, de jellegzetesen férfi feladatnak számított mindkettő, olyannyira, hogy az állatok és növények termékenységéért is férfi istenségek feleltek mindenütt az ókorban.

Ökrökkel szántani igazi izmokat igénylő, nehéz fizikai munka

Vajon szakrális hatalomátvétel történt, vagy ami valószínűbb, eleve nem a Nagy Istennő fennhatósága alá tartoztak ezek, hanem – ezen istenségek közös jellemzője alapján – a Fiúhoz.

Mivel az állattartó népeknél a nők mindenütt alárendelt szerepet játszanak a társadalomban, ugyanakkor a tudó nők, sámán asszonyok kiemelt megbecsülésnek örvendenek, továbbá az ókori civilizációkban a Közel-Keleten és Egyiptomban, majd a hellén kultúrán belül is jelentős társadalmi státusszal bírtak a papnők és prófétanők, összességében azt állíthatjuk, hogy:

Az újkőkori Istennő-hívő társadalomban a nők nem voltak egyenrangúak a férfiakkal, de a nők szellemi vezetőkké válhattak, akik jelentős hatással bírtak a társadalom egészére.

Női alávetettség

Az egyenlő, békés, nők vezette társadalom hamis képe tehát elvetendő. Azt is érdemes fontolóra venni, hogy a női szakrális-spirituális befolyás mellett épült fel az újkőkorszak őscivilizációja. Ha a papnők, jósnők, sámán asszonyok érdekében állt volna egy női világi vezetés, vagy a női egyenlőség, megtalálják a módját, hogy megalkossák.

Sokkal valószínűbb, hogy a nők közötti természetes rivalizálás (amely a férfiak között is jelen van) eredménye volt az, hogy a lehető legkevesebb vetélytársat akartak maguk körül, tehát éppen a papnők, a spirituális vezető nők voltak érdekeltek a társadalmi egyenlőtlenségben.

Vegyük észre, a férfiak szinte mindig nyíltan versengenek egymással, egyértelmű, direkt az erőfitogtatás, és ha küzdelemre kerül a sor, többnyire ott is egyértelmű, nyílt minden. Valódi tiszteletet csak tisztességes versengéssel, verekedéssel, harccal vívnak ki.

Ha a sorrend beáll, akkor utána ezt többnyire mindenki elfogadja, bár időről időre történhet kihívás a vezetői szerepért.

Ezzel szemben a nők a felszínen sokkal együttműködőbbnek látszanak, míg a felszín alatt dúl a hatalmi harc, és a sorrend sosem lehet végleges.

Egy erős, vezető típusú férfi szívesen lát maga mellett támogató férfiakat. Egy erős, vezető típusú nő is. Támogató nőket csak akkor, ha egyértelműen, a nap huszonnégy órájában folyamatosan világos, hogy ő a főnökasszony, a másik/többi nő pedig alárendeltje és beosztottja.

Egy vezető férfi akkor válik ilyenné, ha frusztrált és másként nem élheti meg a hatalmát. Egy vezető nőnek viszont ez természetes erőforrás.

Olyan genetikai sajátosságok ezek, amelyek valószínűvé teszik, hogy az őskori, újkőkori társadalmakban maguk a spirituális vezető nők gondoskodtak arról, hogy a női egyenjogúság semmiképpen se valósulhasson meg – hiszen akkor az ő világos és egyértelmű hatalmuk csorbulhatott volna.

De honnan ered ez a békés, szeretettel és érzelmekkel teli, tiszta és ártatlan Aranykor képzete? Részben az ókorból, ahol a törvények szabályozta, merev társadalmi struktúrában élő, számtalan bajtól sújtott emberek úgy érezték, a nem is olyan régen letűnt újkőkorszak szabadabb és egyszerűbb világa maga volt az Aranykor.

A másik forrás a 19. századi nagyvárosi romanticizmus, amely hamis, bukolikus képet festett a vidéki életről és az őskorról, felértékelve az érzelmeket.

A halogatásról

Ahogy Kelet a 19. században elemi erővel szivárgott be a Nyugat hagyományai közé (és a spiritiszta szalonok, titkos társaságok és ezoterikus közösségek elképzelhetetlenek voltak kínai, indiai, olykor japán tárgyak és eszmék nélkül), úgy jelent meg néhány máig közkedvelt kifejezés. Karma, Taó, csakra, mandala, mudra, stb.

Bár eltelt közel két évszázad és könyvtárnyi szakirodalom, mesterek számos generációja és az élet kőkemény tapasztalatainak rengetege áll rendelkezésre, az elemi tájékozatlanság mind nagyobb teret nyer.
Mintha az emberek szándékosan tagadnák meg a valóságot, hogy saját elképzeléseiket állíthassák be valóságosnak. Az egó diadala, hogy egy közkedvelt frázist pufogtassunk.

Aki mindent halogat és csak vár a sült galambra, az azt veszi majd észre, hogy elment az élet mellette és ő még mindig csak vár. Megkeseredve, magányosan, szegényen. Pedig olyan türelmesen várt...

A lényegi különbséget Kelet és Nyugat között sokan látták, látják (gondoljunk csak a hazai spirituális mesterek közül Hamvas Bélára, Weöres Sándorra, Baktay Ervinre vagy Szepes Máriára):

Kelet alapvetően, elemi szinten és szubsztanciálisan Passzív, míg a Nyugat Aktív.

Minden keleti tan, eszme, erkölcs és szakrális, spirituális kifejezés erre az őspasszivitásra épül.
Emellett jelen van az aktivitás is, de csak annyira, amennyire a Nyugati hagyományokban a passzivitás.

És ennek ellenére sokan a Nyugati világban nevelkedve akarják a Kelet tétlen nézelődését erőltetni - hibásan, mert a wu-wei, a meditáció Keleten nem jelent valós tétlenséget.
Lippai Marianna írása kiváló példa arra, miért veszélyes elegy a tudatlanság, a meg-nem-értés és az érzelgősség:

"Tanulj meg türelmesen várni! Minden érkezik időben, csak tudj várni! Kivárni. Hisz ami neked rendeltetett, az úgy is a tied. Ami hozzád kell, hogy érjen, az megérkezik. Aki veled kell, hogy legyen, az veled lesz. Semmi nem jön hamarabb, vagy később. Minden a maga idejében érkezik, még ha néha nem is hiszed, hogy létezik. Hiszen attól, hogy még valamit nem látsz, vagy nem érzékeled, attól az még van, s csak idő kérdése és közös lesz vele az életed. Csak legyen türelmed. Mert sürgetni semmit nem lehet, hisz az ember sokszor képtelen megváltoztatni egy helyzetet. A helyzet pedig mindig az, ami. Egyszerűen el kell fogadni. Ha pedig meg van az elfogadás, annál jobban megy majd a várakozás. Várakozz hát boldogan és türelmesen, s meglásd, időben megérkezik az életedbe minden! (Lippai Marianna)"

Marianna tökéletesen félreviszi mindazokat, akik hallgatnak rá - de nem ő személyesen a forrása ennek a tévedésnek, hiszen másoktól is hallani.

Aki csak vár, amellett elmennek a lehetőségek. 

A lehetőségek, amelyek száma egy végtelen multiverzumban pontosan végtelen. Igen, türelemre szükség van, belátásra, bölcsességre, és ugyanígy döntésképességre és cselekvésre is.

Gondold így: konyha, kipakolva tojás, tej, minden ami egy süteményhez kell.

Lesz abból sütemény, hogy ülsz és vársz, hogy a "sütemény megérkezzen időben", mert az a sütemény "neked rendeltetett, az úgyis a tiéd"?

Pontosan.

Soha az életben nem lesz sütemény az asztalon, ha valaki nem süti meg. 

A konyha a világ. A tojás, tej, liszt, stb. az eszközök. A sütemény elkészítése a lehetőség. A szakács te vagy.

Süteményt akarsz, azaz egészségben, jólétben, szeretetben élni, úgy, hogy megbecsülnek, szeretnek, és te is segítesz másoknak?

Akkor ragadd meg a kötényt, tűrd fel a ruhaujjad és kezdj neki tésztát gyúrni! Mert a helyzeteden csak te tudsz érdemben változtatni.

A te életed, a te döntéseid, a te felelősséged és lehetőséged!

A türelem majd akkor kell, amikor várod a tészta megkelését, és majd amikor betetted a sütőbe és várod, hogy megsüljön. Akkor majd szemlélődhetsz türelmesen, várakozhatsz kedvedre.

És akkor, CSAK akkor kapod meg azt, ami neked jár, ha elvégezted a munkádat, amiért e világra születtél.

Az egó - ellenség vagy szövetséges?

Régóta elterjedt hitrendszer az ezoterikusok és a spirituális utakon járók között, hogy az egó valamiféle rossz, gátló tényező, amit le kell győzni, félre kell állítani.

Vannak, akik büszkén hirdetik, "Én már megszabadultam az egómtól. Én már csak azért vagyok itt, hogy másokon segítsek".
Közben észre sem veszik, hogy jóformán egóból állnak csupán.

Összhang a cél

A cél az, hogy megtaláljuk az összhangot önmagunkkal. A tudat, az egó és a test olyan, mint lovas és lova. Ha küzdenek egymással, mindenki rosszul jár, de amint elfogadja mindenki a maga helyét és egymást kezdik segíteni, megvalósul az összhang.

De mi az egó? Aki tanult pszichológiát, annak rögtön beugrik Freud, aki lefektette pszichoanalízis alapjait és a tudat három rétegét különböztette meg: Id, mint állati, ösztönös réteg, Ego mint hétköznapi tudat, elme, és Superego, mint külső hatásra kialakult felettes én.

Egó = Én

Az egó eredetileg ugyanis ennyit jelent: "Én". Az ezoteria világában azonban egy felvett álarcot, külső réteget, maszkot jelent. Ez pedig a perszóna (személyiség) a pszichológiában.
Amikor tehát az egóellenes hitrendszerrel találkozunk, tartsuk szem előtt, hogy az illető a perszónával, a külső személyiséggel harcol, nem pedig a valódi Énnel.

Freud szerencsére éppen olyan meghaladott, mint Frazer vagy Platón. Elindították a folyamatokat, de azon túl, hogy ráleltek valami fontosra, szinte mindenben tévedtek.

Egó = Bőr

Mi hát az egó a spiritualitás világában? A tudat legkülső rétege. Az egóra éppen olyan szükség van, mint a bőrünkre. Az egó a spiritualitásban ugyanaz, mint a bőr a test világában: ez az elsődleges határoló felület és védelmi vonal a külvilág és az egyén között, egyszersmind önálló érzékszerv is.

Ahogy a bőrünket nem érdemes túlmisztifikálni a fontossága elismerése mellett, ugyanúgy az egót (avagy perszónát) is a maga helyén kell kezelni: egységben az egésszel.

Amiként a bőrünket nem tekintjük valami mumusnak, úgy az egónk is, a tudatunk határoló részeként elfogadva máris szövetségesünkké válik.

És amiként a bőrünk is koszolódik és viszketni tud, az egónkat is érdemes tisztán és ápoltan tartani. A rühes, szagló bőr pont olyan visszataszító, amilyen vonzó a tiszta, csendes egó.

Egó = Szövetséges

Dobjuk ki tehát az egóellenes hitrendszereket, béküljünk ki magunkkal, fogadjuk el az egónkat lényünk részeként és a szövetségesünkké válik. Tudjuk, hogy csupán egyetlen élet erejéig kísér el (kivéve, ha vámpírokká válunk), éppen úgy, ahogy a testünk is.
Ha butaságnak tartjuk a saját testünk ellen való küzdelmet, nos, az egóellenességet is ugyanolyan tévedésnek fogjuk látni.

Elfajzott egók

Ha a szövetséget nem kötjük meg, és folytatjuk a harcot, akkor azzal önmagunknak ártunk. Négyféle vereség is érhet minket - hiszen aki harcol, az veszíthet is.

1. A felfújt lufi egó

A leggyakoribb elfajzás a felfúvódás. Az ilyen egó nem erősödik, csupán növekszik, hatalmasra duzzad és látványos - ám üres belül, érdemi tartalom nélkül.

És minél nagyobbra fúvódik, annál kisebb tű kell ahhoz, hogy kidurranjon.

2. A játszmás egó

Ha az egó újra és újra harcba hív, és játszmákba bonyolódik, lassan de biztosan felzabálja önvalódat. Elmédet egyre inkább a csaták, a játszmák fogják kitölteni, és az egód egyre erősebb, vastagabb lesz. Amikor pedig lehull az álarc, mögötte egy szétrohadt tudat marad.

3. Az elengedett egó

Milyen gyakran is mondják: engedd el az egód! Békét akarsz? Az 'én' az egó, az 'akarok' a törekvés - engedd el az egót és a törekvést és békére lelsz.

Végül is... igen, elengedheted az egód, az akaratot, és akkor békés leszel, kedves és aranyos.

Pont mint egy birka. Birka akarsz lenni? A te dolgod. Nézd, milyen édesen mosolyog!

Egészen a vágóhídig...

4. A vérkomoly egó

Mind ismerünk olyan embereket, akik túlságosan komolyan veszik magukat. Szentül hiszik, hogy önnön fontosságuk mindenen túlmutat, és őket komolyan kell venni. Hiszen fontosak. Meg komolyak. Mert a fontosság komolyságot igényel és a komolyság fontosságot teremt.

Közben észre sem veszik, hogy végtelenül jelentéktelenek a teljes egészhez képest, és ha találkoznának gyermekkori énjükkel, kölcsönösen elborzadnának - a gyermek azon, milyen savanyú és ijesztő a bácsi/néni, a felnőtt pedig azon, mennyire csélcsap és vidám a gyermek.

(Tegyük hozzá, a természetes komolyság nem ide tartozik. Egy gyermek is lehet komoly, sőt ők tudnak igazán természetes komolysággal megnyilvánulni. A valódi tekintély sem tartozik ide, amit tettekkel és példamutatással érdemel ki valaki. A vérkomolyság egy álarc, egy szerep, amely a belső sivárságból és a karizma hiányából fakad).

Minden férfi és nő egy csillag - avagy a tükör hamis törvénye

Egyre inkább terjed két alapvetően hibás ezoterikus tanítás:
1. A világ azt tükrözi vissza, ami bennünk van. Mindenki tükör, mindenkitől azt kapjuk vissza, amit adunk, és mindenkiben azt a rosszat vagy jót látjuk meg, ami bennünk is ott van.

2. Legyél alázatos, ártalmatlan, emberséges, adakozó, és akkor csak jó dolgok érnek. Ha mégis érnek rossz dolgok, akkor még mindig túl nagy az egód.

Micsoda szélhámosságok! Látszólag csak érintőlegesen kapcsolódnak, a közös mégis ugyanaz bennük:

Te vagy a hibás, ha bármi rossz történik veled, mindenki más ártatlan - hiszen rossz dolgok csak az önzésed, egód miatt érnek és egyébként is mindenki csak visszatükrözi azt, ami benned van/belőled származik.

Ideje leszámolni mindkét romboló, pusztító, negatív programmal, hitrendszerrel, vagy nevezd, ahogy akarod.

Forrás

Minden férfi és nő egy csillag

Minden férfi és nő a saját útját járó, önálló, egyedi személy, akiknek megvan a maguk célja, oka, pályája. Ahogy milliárdnyi csillag születik, fénylik és huny ki végül, úgy van ez az emberekkel is. A külső sötétséget lehet, hogy nem oszlatják szét, de fényük mégis látható akár évezredek, milliók távlatából is.

Amiképpen kisugározzuk magunkból azt, ami bennünk van, ugyanígy tesz mindenki más is! Mindannyian tükrök vagyunk és fényforrások - éppen annyira kapjuk vissza azt, amit mi adunk, amint megkapjuk azt is, amit mások maguktól adnak.

Valaki negatívan viszonyul hozzád, pedig te elfogadó és pozitív vagy? Akkor a hiba nem benned van. Ő maga, saját jogán, saját csillag-jogán negatív. Az elfogadó és pozitív hozzáállással viszont változtathatunk rajta - azzal, hogy megmutatjuk, csillagként, napként sugározzuk felé az elfogadást.

De a változást ekkor is ő, mint szuverén egyén fogja meglépni.

Egyszerre vagyunk tükör és nap, fényforrás és fénytükröző.

Nézzük meg máshonnan: ha csak tükrök volnánk, akkor valójában csak visszatükrözni tudnánk mások dolgait. Viszont akkor az a visszatükrözés honnan eredne - ha egyszer mindenki más is tükör?

Aki a Tükör hamis törvényét vallja, azt vallja, hogy mindenki, így ő maga is csupán egy bábu, egy figura a sakktáblán, ahogy mindenki más is.

"Rossz" hírünk van: mindenki felelős a saját tetteiért. Nem égi és infernális hatalmak mozgatta sakkbábuk vagyunk.
Csillagok vagyunk, a saját pályánkon, saját tempónkban haladva. Hatunk egymásra, de nem mi adjuk másnak a fényüket, ahogy mások nélkül is tudunk világítani.

Szabaduljatok meg a hamis hitrendszerektől, és vállaljátok a felelősséget a saját életetekért!

Thealógia, tudományos háttér, ötödik rész: A Kígyó szimbolikája V/II: A Termékenység és az újjászületés

„Érthető módon a megfoganó nőt gyakran befogadó edényként ábrázolják, a kígyós nő megjelenítése majdnem mindig a nőnek a megtermékenyítő férfihoz való viszonyáról szól”[1] írja Neumann. Azonban a kígyó szimbólumkészletéből itt inkább a „holtak visszatérő, újraszülető szellemei” aktualizálódik, esetleg mindkettő egyszerre: ’a kígyó mint fallosz’ pont annyira szerepet kap, mint ’a kígyó, mint az elhunyt lelke’.

Neumann ugyanazon az oldalon a 78. lábjegyzetben írja, hogy a kígyó a Férfi Archetípusához tartozik, ez azonban nem teljesen igaz. A ktonikusság, halál, víz attribútumai miatt ugyanannyira, vagy még inkább tartozik a Nő Archetípusához, Uroboroszként pedig szintén nem hímnemű, hanem hermafrodita.[2]

A hierarchikus viszony teljesen egyértelmű az Istennő és a Kígyó között: az Istennő méhe a szentek szentje, az Alfa és az Ómega, a Kígyó a megtermékenyítő [és az, aki újraszületik].[3] Aki megtermékenyül, fölötte áll annak, aki megtermékenyíti, aki egyszerre elkülönülő és szerves része is az Istennőnek.[4]

Ízisz mint kígyó-istennő

A kígyó továbbá éppen a földhöz és a földalatti világhoz tartozása miatt része a Földistennőnek, s „földalatti vízként termékenyíti meg” őt, ugyanakkor az égi szférát is jelképezheti „nous-szellem-kígyóként”.[5]

Az edény és a föld azonos szimbólumok – a Nagy istennő „edényként vagy hasként a cet-sárkány gyomra” írja Neumann,[6] „mint a föld és a halál Rettenetes Istennője… a Földanya ≫az emberiség holttesteinek elpusztítója≪ s ≫a sírúrnője és nagyasszonya≪”.

Ő „a nagy alvilági edény is, amelybe bekerülnek a halott lelkek (sic!), s amelyből újra felszállnak”,[7] ráadásul a pithosz eredetileg a halottak temetésére szolgált, így lett alvilági edény is, ráadásul a gabona tárolását hasonló módon oldották meg. A halottak ilyetén módon való eltemetése az ősi Közel-Keleten és Amerikában egyaránt ismert volt.[8]

Çatal Hüyük

Az anatóliai neolitikumi vallás részben rekonstruálható csupán, mivel írásos emlék nem maradt fent. Általánosságban elmondható, hogy a legfőbb istenség a Nagy Istennő volt, aki a születésért, életért, halálért egyaránt felelős volt, lett légyen szó állatokról, vagy emberekről. A szexualitás és a termékenység szintén hozzá tartoztak.[9]

Kréta

A kígyókultusz szintén jelentős volt Krétán, amiről számos lelet tanúskodik – a kígyók kultusza összefonódott a termékenységgel, a halállal és a megújulással.[10] Krétán különösen gyakori a kígyós nők ábrázolása, s edényként, vagy antropomorfikusan jelenik meg az Istennő, aki a kígyót kezében tartja, vagy teste köré tekerve.[11]

A Krétán fellelhető líbiai hatást talán legjobban Athéné aigisze jelképezi. Az aigisz, ez a kecskebőrből készült tarisznya, amiben egy kígyó lapult, s egy Gorgómaszk védelmezte,[12] Athéné szent tárgya volt, s a líbiai változattól annyiban tért el, hogy az kecskebőr kötény volt, amin rojtok – talán stilizált kígyók – lógtak. A „kígyós istennő” ruházata mezopotámiai hatásról, vagy eredetről árulkodik,[13] s a kígyók szent edények díszeiként is előfordulhatnak.[14]

Amiképpen a kígyók általánosságban az élethez és megújuláshoz kötődtek, úgy speciálisan a mérgeskígyók a halálhoz, a Holtak Úrnőjéhez, akinek kiáradásai, epifániái voltak.[15] Ez is rájátszhatott arra, hogy a Viharisten a Holtak Úrnőjével annak sárkánykígyóalakjában küzd meg.

A szarvak a Fiúistent jelképezik

Kultuszhelyek Krétán

Templomokat az új paloták korszakától kezdve építettek a krétaiak, ahol a szent szimbólumok a stilizált bikaszarvak, és a labrüszök, azaz a kettős bárdok voltak, valamint az istennők szobrai, írja Hegyi Dolores;[16] a kultusz helyei, a szent helyek elsősorban barlangok és hegycsúcsok voltak a házi szentélyeken túl. A föld mélye a szülésé, a hegycsúcs a fogadalmi ajándékok helye volt.

A palota egyben szakrális központ is volt, ahol az istennő szentélyében található kultusztárgyak közül a leglényegesebb számunkra az istennő kígyókkal övezett, tiarás képmása.[17] Csakhogy a knósszoszi palotakomplexum felépítése is a ktonikus irányultságot képviseli: befelé és a mélység felé irányult az építése, nem pedig ki- s fölfelé; még ha szükségszerűen több emelet is épült a föld fölött, a termek, folyosók, szentélyek aszimmetrikus egysége Santarcangeli szerint „egy barlangüreg felépítését és légkörét kívánták… reprodukálni.”[18]

A labirintus az Istennő Szent Anyaméhét szimbolizálja

Halottkultusz

A halottkultuszról röviden annyit fontos megjegyeznünk, hogy már a legkorábbi időktől kezdve megfigyelhető a temetkezési szokások megléte Krétán, a középső bronzkortól kezdve barlangokba, többfülkés kriptákba, többemeletes építményekbe temették a halottaikat, akik földi maradványait tárolóedényekbe helyezték.[19] Már ennyi is elegendő ahhoz, hogy láthassuk, élő és termékeny volt a Nagy Istennő kultusza a préhellén Krétán: a tárolóedény önmagában is anyaméh-szimbólum, az eltemetés, különösképpen ami a barlangokat illeti, ugyancsak az istennői anyaméhbe való visszatérést szimbolizálja.

Temetőhelyül a neolitikum idején a barlangokat használták, s a telepesek „valószínűleg még Krétára érkezésük előtt túljutottak azon a fokozaton, amikor az emberek otthon, a házakban temetik el halottaikat.”[20] Különös jellegzetességük, hogy már a korai temetkezőhelyeken is, a falakból ítélve, kupola boríthatta a sírokat.[21]

---

[1] Neumann 2005, 159.

[2] Neumann 2005, 160.

[3] Neumann 2005, 160-161.

[4] Neumann 2005, 161.

[5] Neumann 2005, 160.

[6] Neumann 2005, 176-177.

[7] Neumann 2005, 177.

[8] Neumann 2005, 178.

[9] Neumann 2005, 115.

[10] Santarcangeli 1970, 94.

[11] Neumann 2005, 159-160.

[12] Graves, R.: A görög mítoszok I-II. Budapest, Európa, 1970, I.63. (Graves 1970).

[13] Hood 1983, 112.

[14] Hood 1983, 157.

[15] Gimbutas 1991a, 400.

[16] Hegyi 2002, 18.

[17] Santarcangeli 1970, 89.

[18] Santarcangeli 1970, 86.

[19] Hegyi 2002, 20.

[20] Hegyi 2002, 31.

[21] Hegyi 2002, 37.

Karácsony - Karacsúny - A Fény ősi ünnepe

Habár a karácsony szavunk keresztény ünnepet takar hivatalosan, valójában a kereszténység csupán rátelepedett egy ősi ünnepre - a mi ősi ünnepünkre!

Az Anatóliából származó, hettita eredetű, majd perzsáktól átvett és római pantheonba emelt Mithrász (latinul Mihras, görögül Μίθρας) harcos fényisten ünnepe a téli napfordulóra esett, míg Jézus születése szeptember végére. Amikor Konstantin birodalmi vallássá emelte a kereszténységet, a katonai arisztokrácia által közkedvelt Mithrász alakjával olvasztatta össze Jézusét.

Így lett az addig passzív társadalmi ellenállást tanító, híveit vértanú halálra ösztönző, békés zsidó istenből egy harcos zsidó-római isten. Nicea előtt Jézus híveinek tilos volt még saját életük védelmében is fegyvert ragadni. Nicea után viszont elvárták, hogy a hitet fegyverrel is megvédjék, ha kell.

Az eredeti, december 25-re eső, már a hivatalos államvallás részét képező Fényünnep Rómában a Dies Natalis Solis Invicti, azaz a Legyőzhetetlen Nap Születésnapja nevet viselte és Aurelius császár vezette be i.sz. 274-ben.

A karácsonyt tehát csak átvette a kereszténység.

Mithrász szobra a Vatikánban

(https://upload.wikimedia.org/wikipedia/en/7/7b/Mithras_vatican.jpg)

Türk és szláv népek

Ami a Római Birodalomban Mithrász ünnepe volt (a neve számértéke egyébként 360, míg a részben Mithrász inspirálta gnosztikus Abraxas-é 365), az a belső-ázsiai türk népeknél a Sötétség Elmúlása, azaz Kara-čun,

A türk hatásra vették át a szláv nyelvek illetve a román is - december 21-e mindenhol a sötétség elmúlásának napja.

Belarusian: Карачун, Karačun; Bulgarian: Крачон, Kračon or Крачунек, Kračunek Macedonian: Крачун, Kračun; Old Russian: Корочунъ, Koročunŭ; Russian: Корочун, Koročun or Карачун, Karačun;

Ruthenian: К(е)речун, K(e)rečun or Ґ(е)речун, G(e)rečun; Serbian: Крачун, Kračun; Slovak: Kračún; Hungarian: Karácsony; Romanian: Crăciun.

Korochun - a kereszténnyé tett türk-szláv Fényünnep

A Karácsony, vagy másként Karacsúny ősi ünnepünk. A kerecsensólyom is innen kapta nevét, mint a Nap madara. Amikor egy magyar Boldog Karácsonyt kíván, valójában ősei hitét vallja meg.

De mi a helyzet a Nagy Istennő vallásával?

A Nap az Istennő fia a görög és más ókori mitológiában is. Héliosz Theia fia - Theia a Látás istennője, a tisztánlátás kötődik hozzá. Mezopotámiában Utu/Shamash Ningal (Nagy Úrnő) fia, akinek a későbbi mitológiában Ishkur a mennydörgés istene, Ereshkigal, a Föld Nagy Úrnője és Inanna a Mennyek Úrnője.

Az eredeti ősvallásból átvett isteni leszármazási rend világosan rekonstruálható:

A Nagy Anya fia a Napisten, akinek testvére a Leány - aki azonos a Nagy Istennővel. Ezt erősíti meg, hogy Ereshkigal, a Föld Nagy Úrnője, a Földanya is testvéreként őrződött meg.

A sumerek nem tehettek róla, hogy nem értik az ősi misztériumot, hogy a Leány, az Anya és az Öreganya egy Istennő három személye. Nem értették, hogy miként lehet a Fiúisten egyszerre fia és testvére a Nagy Istennőnek.

A téli napfordulót, mint a Napisten, a Fiúisten születése napját már az ősidőkben is ünnepelték.

A karácsony eredetileg a mi őshitünk ünnepe!

Bármely vallást is kövesd, áldott, boldog Fényünnepet kívánunk!

Merj álmodni...

Merj álmodni... és merd az álmaidat megvalósítani!

Milyen sokan mondják: merj álmodni! És milyen sokan hiszik el, hogy ennyi elegendő. Álmodj, higgy, és mindent megkapsz.

Kivéve, ha nem, mert akkor meg fogadd el, amit a sors ad. Álmodj, törekedj többre, de közben elégedj meg azzal, amid van.

Megérdemled, de ha nem kapod meg, akkor nem az volt a karmád.

Hazugság!

A világban az anyagiakban, szellemiekben, családban, szerettekben gazdagok, a sikeresek azok, akik egy egyszerű szabályt követnek:

Álmodj - Tervezz - Dolgozz rajta keményen - Higgy benne - Érd el.

Az álom fontos, nagyon is. Csak az éri el a céljait, akinek vannak. A valódi célunkat, céljainkat pedig mélyen, magunkban őrizzük. Álmodd meg őket.

Azután pedig tervezd meg, hogyan válthatod valóra őket, dolgozz rajtuk keményen, higgy magadban és az Égiekben - és végül el fogod érni a céljaidat.

Merj tehát álmodni... és merd az álmaidat megvalósítani! Az Istennő meg fog segíteni.