„Érthető módon a
megfoganó nőt gyakran befogadó edényként ábrázolják, a kígyós nő megjelenítése
majdnem mindig a nőnek a megtermékenyítő férfihoz való viszonyáról szól”[1]
írja Neumann. Azonban a kígyó szimbólumkészletéből itt inkább a „holtak
visszatérő, újraszülető szellemei” aktualizálódik, esetleg mindkettő egyszerre:
’a kígyó mint fallosz’ pont annyira szerepet kap, mint ’a kígyó, mint az
elhunyt lelke’.
Neumann ugyanazon az
oldalon a 78. lábjegyzetben írja, hogy a kígyó a Férfi Archetípusához tartozik,
ez azonban nem teljesen igaz. A ktonikusság, halál, víz attribútumai miatt
ugyanannyira, vagy még inkább tartozik a Nő Archetípusához, Uroboroszként pedig
szintén nem hímnemű, hanem hermafrodita.[2]
A hierarchikus
viszony teljesen egyértelmű az Istennő és a Kígyó között: az Istennő méhe a
szentek szentje, az Alfa és az Ómega, a Kígyó a megtermékenyítő [és az, aki
újraszületik].[3]
Aki megtermékenyül, fölötte áll annak, aki megtermékenyíti, aki egyszerre
elkülönülő és szerves része is az Istennőnek.[4]
Ízisz mint kígyó-istennő
A kígyó továbbá éppen
a földhöz és a földalatti világhoz tartozása miatt része a Földistennőnek, s
„földalatti vízként termékenyíti meg” őt, ugyanakkor az égi szférát is
jelképezheti „nous-szellem-kígyóként”.[5]
Az edény és a föld
azonos szimbólumok – a Nagy istennő „edényként vagy hasként a cet-sárkány
gyomra” írja Neumann,[6]
„mint a föld és a halál Rettenetes Istennője… a Földanya ≫az emberiség
holttesteinek elpusztítója≪ s ≫a sírúrnője és nagyasszonya≪”.
Ő „a nagy alvilági edény is, amelybe bekerülnek a halott
lelkek (sic!), s amelyből újra felszállnak”,[7]
ráadásul a pithosz eredetileg a
halottak temetésére szolgált, így lett alvilági edény is, ráadásul a gabona
tárolását hasonló módon oldották meg. A halottak ilyetén módon való eltemetése
az ősi Közel-Keleten és Amerikában egyaránt ismert volt.[8]
Çatal Hüyük
Az anatóliai neolitikumi vallás részben rekonstruálható
csupán, mivel írásos emlék nem maradt fent. Általánosságban elmondható, hogy a
legfőbb istenség a Nagy Istennő volt, aki a születésért, életért, halálért
egyaránt felelős volt, lett légyen szó állatokról, vagy emberekről. A
szexualitás és a termékenység szintén hozzá tartoztak.[9]
Kréta
A kígyókultusz
szintén jelentős volt Krétán, amiről számos lelet tanúskodik – a kígyók
kultusza összefonódott a termékenységgel, a halállal és a megújulással.[10]
Krétán különösen gyakori a kígyós nők ábrázolása, s edényként, vagy
antropomorfikusan jelenik meg az Istennő, aki a kígyót kezében tartja, vagy
teste köré tekerve.[11]
A Krétán fellelhető líbiai hatást talán legjobban Athéné
aigisze jelképezi. Az aigisz, ez a kecskebőrből készült tarisznya, amiben egy
kígyó lapult, s egy Gorgómaszk védelmezte,[12]
Athéné szent tárgya volt, s a líbiai változattól annyiban tért el, hogy az
kecskebőr kötény volt, amin rojtok – talán stilizált kígyók – lógtak. A „kígyós
istennő” ruházata mezopotámiai hatásról, vagy eredetről árulkodik,[13]
s a kígyók szent edények díszeiként is előfordulhatnak.[14]
Amiképpen a kígyók általánosságban az élethez és
megújuláshoz kötődtek, úgy speciálisan a mérgeskígyók a halálhoz, a Holtak
Úrnőjéhez, akinek kiáradásai, epifániái voltak.[15]
Ez is rájátszhatott arra, hogy a Viharisten a Holtak Úrnőjével annak
sárkánykígyóalakjában küzd meg.
Kultuszhelyek Krétán
Templomokat az új paloták korszakától kezdve építettek a
krétaiak, ahol a szent szimbólumok a stilizált bikaszarvak, és a labrüszök,
azaz a kettős bárdok voltak, valamint az istennők szobrai, írja Hegyi Dolores;[16]
a kultusz helyei, a szent helyek elsősorban barlangok és hegycsúcsok voltak a
házi szentélyeken túl. A föld mélye a szülésé, a hegycsúcs a fogadalmi ajándékok
helye volt.
A palota egyben szakrális központ is volt, ahol az
istennő szentélyében található kultusztárgyak közül a leglényegesebb számunkra
az istennő kígyókkal övezett, tiarás képmása.[17]
Csakhogy a knósszoszi palotakomplexum felépítése is a ktonikus irányultságot
képviseli: befelé és a mélység felé irányult az építése, nem pedig ki- s
fölfelé; még ha szükségszerűen több emelet is épült a föld fölött, a termek,
folyosók, szentélyek aszimmetrikus egysége Santarcangeli szerint „egy
barlangüreg felépítését és légkörét
kívánták… reprodukálni.”[18]
Halottkultusz
A halottkultuszról röviden annyit fontos megjegyeznünk,
hogy már a legkorábbi időktől kezdve megfigyelhető a temetkezési szokások
megléte Krétán, a középső bronzkortól kezdve barlangokba, többfülkés kriptákba,
többemeletes építményekbe temették a halottaikat, akik földi maradványait
tárolóedényekbe helyezték.[19]
Már ennyi is elegendő ahhoz, hogy láthassuk, élő és termékeny volt a Nagy
Istennő kultusza a préhellén Krétán: a tárolóedény önmagában is
anyaméh-szimbólum, az eltemetés, különösképpen ami a barlangokat illeti,
ugyancsak az istennői anyaméhbe való visszatérést szimbolizálja.
Temetőhelyül a neolitikum idején a barlangokat
használták, s a telepesek „valószínűleg még Krétára érkezésük előtt túljutottak
azon a fokozaton, amikor az emberek otthon, a házakban temetik el halottaikat.”[20]
Különös jellegzetességük, hogy már a korai temetkezőhelyeken is, a falakból
ítélve, kupola boríthatta a sírokat.[21]
[1] Neumann 2005, 159.
[2] Neumann 2005, 160.
[3] Neumann 2005, 160-161.
[4] Neumann 2005, 161.
[5] Neumann 2005, 160.
[6] Neumann 2005, 176-177.
[7] Neumann 2005, 177.
[8] Neumann 2005, 178.
[9] Neumann 2005, 115.
[10] Santarcangeli 1970, 94.
[11] Neumann 2005, 159-160.
[12] Graves, R.: A
görög mítoszok I-II. Budapest, Európa, 1970, I.63. (Graves 1970).
[13] Hood 1983, 112.
[14] Hood 1983, 157.
[15] Gimbutas 1991a, 400.
[16] Hegyi 2002, 18.
[17] Santarcangeli 1970, 89.
[18] Santarcangeli 1970, 86.
[19] Hegyi 2002, 20.
[20] Hegyi 2002, 31.
[21] Hegyi 2002, 37.
Komoly tanulmány!
ReplyDelete